Nem pont erről a témáról akartam írni a következő blogbejegyzésemet több mint egy hónapnyi csend után, de a sors sajnos közbeszólt. Cooper babéziás lett...

  Az egész egy birkatereléssel kezdődött...élete első birkaterelésével...azzal a birkatereléssel, amiről ehelyett a bejegyzés helyett szerettem volna most itt bővebben írni. Mindenszentek hosszú hétvégéjére nagy programot terveztünk be Coopernek, elvittük egy közeli faluba birkákat kergetni, ahogyan azt annak rendje és módja szerint ezeknek a fajta kutyáknak illik. A több mint két órás terelés után úgy dőlt ki itthon mint, aki megmászta a Mount Everest-et. Ez történt vasárnap.

    Szerdáig teljesen jól volt a kutty, aztán csütörtök este itt fent az emeleten egyszer odajött hozzám, odadugta a fejét az ölembe, mire én természetesen jól megdögönyöztem, simogatás közben viszont kitapogattam benne egy kullancsot. Csipesz elő és bármennyire is gyűlölöm ezeket a gusztustalan állatokat, kiszedtem belőle azt a nyavalyás dögöt. Na de ugye rögtön elindult az agyam: Mi van, ha több is van benne, hiszen nemrég terelni voltunk árkon-bokron keresztül mindenféle gazban. Még 5 db-ot találtam benne...

    Az a fura, hogy a terelés után is átvizsgáltam, de akkor nem találtam még benne egyet sem, de valószínűleg azért, mert nem csípték meg rögtön, hanem valahol megbújva várakoztak a megfelelő pillanatra, amikor már senki nem keresi őket.

    Már akkor furcsa volt, hiszen minden további nélkül tűrte, ahogy nyaggatom, ő csak nyugodtan feküdt és békésen hagyta magát, amíg szedegettem ki belőle a kullancsokat. Máskor komoly stratégiát kell készíteni, ha csak egy darabot is szeretnék belőle kioperálni és általában segítség nélkül nem is szokott menni. Másnap már nem evett szinte semmit és kedvetlen volt. Este, mikor itt volt fent velem a házban, szinte csak feküdt szomorúan és csak akkor kelt fel, mikor egyik helyről átfeküdt egy másikra. A szemei is furcsán csillogtak és az ínye sem volt már élénk piros. Ma reggel munkába menet előtt (mert ugye pont ma kell ledolgozni azt a fránya hétfőt) párom szüleivel megbeszéltem, hogy elviszik Coopert az állatorvoshoz nyitásra, mert már arra sem volt kedve, hogy felkeljen a teraszon lévő fekhelyéről üdvözölni minket.

    Nem sokkal 9 óra után kapom a hírt: sejtésem beigazolódott, Babézia... Kapott 4 db injekciót, amiből egy nagyon fájt neki, mert a combjába szúrták szegénykémnek. Azt mondta az orvos, hogy estére már ugyanúgy kell viselkednie, mint minden nap, mert ha nem, akkor irány vissza másnap az állatklinika. Az egész napom a melóban aggodalommal telt, alig vártam, hogy hazajöhessek. Hazaérve aztán látom, hogy Cooper jobban néz ki, megy a labdájáért, hogy játsszak vele és a szokásos sprinteket nyomta a kert hátuljától a kerítésig előre, meg aztán vissza. Az ínye még mindig halvány volt, de azért kicsit megnyugodtam.

   Nemrég felhoztam magamhoz az emeletre, hátha meg tudom győzni, hogy egyen keveset, mert a mai menüje mindössze egy üres palacsinta volt. Evett egy keveset kedvenc kajájából, de nagyon nehezen. Még mindig gyanús nekem, mert a lépcsőn is alig akart feljönni, olyan, mintha fájna neki a mozgás felfele jövet. Most itt fekszik a szoba végében a fal mellett, de az az  igazság, hogy ismét elkezdtem aggódni, mert megint olyan kedvetlen mint tegnap este. Alig akarja még a fejét is megemelni, ha szólok neki.

    Egyenlőre azonban nem tudok mit tenni, mint várni és figyelni a kutyát. Azt kéne megtudnom, hogy nem sötét-e már a vizelete vagy, hogy tud-e egyáltalán pisilni, de nem is nagyon ivott ma, így nem sok pisilni valója van. Nemsokára leviszem, megjáratom, aztán meglátjuk mi lesz.

Szurkoljatok!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.